Jöttem, láttam, értékelem

Sziasztok!

    Az elmúlt 1-2 hétben kissé elfeledkeztem arról, hogy nem csak olvasnom kellene, hanem blogolni is vagy valami hasonlót, de szerencsére akadnak lehetőségek, amik új bejegyzésekre adhatnak okot, így például ma is érkeztem nektek egy újdonsággal.
    Nemrég kezembe kerül 3 olyan könyv is, aminek azóta megjelent a filmes változata, ezért egyértelmű volt, hogy azokat is meg fogom nézni. Egyedül a legfrissebb élményem az, amire nehezebben vettem rá magam, ám ez sem akadályozhat meg egy kis összefoglalásban. Lássuk is, mikről van szó! :)

Nicola Yoon: Minden, minden
    Hazánkban 2016-ban jelent meg a Gabó Könyvkiadónál, majd felröppentek az első hírek a filmadaptáció lehetőségéről és 2017-ben már meg is érkezett. Természetesen a filmes borító sem váratott sokat magára, s bár nem rajongok az alakokért a borítókon, ezt szerintem egészen eltalálták. Míg az eredeti a maga egyszerűségében nem mutatott túl sokat, a színvilága kellemesen harmonikusan beleolvadt kissé a környezetébe, addig az új jóval színesebb és szerintem a rajta szereplő alakok beállítása is tökéletes választás volt. A felirat nem csicsás a sok virággal, abszolút passzol az egész. Magamból kiindulva mondhatom, én bizony levenném a polcról, szimpatikus és megnyerő lett, határozottan jót tett neki a változás. 
    A belső tartalomról annyit nagy vonalakban, hogy adott egy ritka betegséggel együtt élő fiatal lány, aki anyját, barátnőjét és egyben ápolóját ismeri pusztán személyesen a világból, no, meg a négy falat, mivel a házból sosem léphet ki. Ebbe még belegondolni is szörnyű, nem? Nem elég, hogy olyan korán elvesztette a családja felét, hogy nem is emlékszik rájuk, még ezzel az egész abnormális helyzettel is meg kell küzdenie, ám Madeline remekül helytáll, azt kell mondanom. Az egész élete egy nagy rutin, felkel, olvas, tömör véleményt alkot róla, majd tanul Skype-on keresztül, hiszen tanáraival sem érintkezhet, majd jönnek az anya-lánya estek és reggel mindez kezdődik elölről.
Mikor anno kiment a bokám, egy hétig nem tudtam kimenni a házból a gipsz miatt, de már akkor éreztem a bezártság nyomasztó érzését, szóval el sem tudom képzelni,  milyen lehet ezt egész életünkben csinálni. A lényeg, hogy Madeline jól kezeli a helyzetet, kihozza belőle a legtöbbet és tulajdonképpen jól érzi magát, amíg persze nem jön valaki, aki az egészbe belegázol. Egy srác. Mert mi más kell egy épp csak 18 éves lánynak, aki alig tud valamit a valódi világról, mint egy helyes szomszéd srác, akinek humorérzéke és egyénisége is van? Ha Olly egy bunkó, bulizós, "No. 1" típusú fiú lenne, vajon akkor is így alakulnak a dolgok? Egy fenéket! De hát könyvről beszélünk, a lapokba szőtt világokban bármi megeshet. Például az is, hogy Madeline-ből Maddy lesz, a fehér ruhák színesednek, a világkép megtelik új dolgokkal. 
Tulajdonképpen erről szól a történet, kisebb-nagyobb csavarokkal, a végén egy igazán váratlan fordulattal -, ami annyira nem is az, ha kicsit odafigyel az ember sejthet valami hasonlót - és persze "Happy End"-del, mert az nem maradhat el. :)
    A könyvben leírtak és, amit a filmben láthatunk viszonylag egyezik, meglepően sok tekintetben nem nyúltak más eszközökhöz, a harmadik ilyen párosom ellenben ég és föld volt, hamarosan kifejtem az okokat. Visszatérve a Minden, minden c. romantikus műre, az egyetlen dolog, ami valahogy az elején nem akart nekem passzolni az a főszereplő lány kinézete. Tudom, hogy afroamerikai, de valamiért másra számítottam. A filmben mutatják a családi fotót, ott látszik, hogy az apja világosabb bőrszínét talán a bátyja örökölte inkább, de nekem Maddy is valami hasonlónak hatott az elképzeléseimben. Aztán elvonatkoztattam attól és tulajdonképpen jó színésznőt választottak, mert illet a karakterhez, jól is játszotta, hamar túlléptem a dolgon. A többiekkel minden rendben volt, tetszett, hogy nem egy tipikus szépfiút kerestek Olly szerepére, hanem hajazott az átlagos felé. Nem kell mindig mindenkinek tökéletesnek lenni, elég, ha annak a személynek az, akinek megdobogtatja a szívét. :) 
Azért is kezdtem ezzel a párossal, mert itt találtam meg igazán a könyv-film egyensúlyt, apróságokon pedig nem akadunk fent, ugye. Ha így tennénk, a továbbiakról könyvet lehetne írni. ;-D


Jeanne Ryan: Nerve – Idegpálya
    Ez a könyv régóta izgatta a fantáziámat, mert valami nagyon különlegesnek és ígéretesnek hangzott, plusz ajánlották is, tehát egyértelmű volt, hogy sorra kell kerüljön. Azt mondjuk nem gondoltam, hogy ennyi idő kell neki ehhez.
    Vee, vagyis Venus egy tipikus amerikai filmes/könyves iskolás lány, aki nincs a menők táborában, de hála az égnek, nincs is az agyon kínzott lúzerek közt, hanem valahol az elfelejtett kisegerek táborában található meg. Tucatkarakternek tűnik, akiben semmi egyéniség nincs és szerintem ez valóban így is van. Nagyon vártam tőle valamit, egy pálfordulásos kitörést, amikor valami mást mutat, mint az "elvárt" és nem lesz Hamupipőkéből a Hercegnő röpke 200 oldal alatt, s lám, mégis így történt. Ezt még megspékelte azzal, hogy minden hisztijét beleadta életének eme röpke ismert részébe, miközben ő lett a kemény csaj, akit mindenki ismer. Oké, túlléphetünk ezen, nem reménytelen a dolog, pusztán nehéz, ám azt el kell mondjam, a könyvben kevésbé elviselhetetlen, mint a filmben. 
Ami ellenben mindkettőben kiverte nálam a biztosítékot az a szereplők kora. Elvileg 15-16 évesekről van szó, legalábbis Vee és a barátai elsős gimisek, mindezek ellenére kocsival járnak, isznak és a kutyát nem érdekli, hogy mit csinálnak az éjszaka közepén. Vee szülei ugyan büntetés kiosztással mutatkoznak be, az fel sem tűnik nekik, hogy valami nem stimmel, holott elvileg figyelnek az egyetlen lányukra. Ez a könyv verzió.
    Előre felkészítettek rá, hogy a papírforma nem érvényesül igazán a vásznon, de amit tapasztaltam, még így is megdöbbentett. Eltérések tömkelege, feladatokban, életstílusokban, hátterekben, mindenben! A harmadik párosom se egyszerű eset, ám itt jóformán meghagyták az alapot, vagyis magát a játékos, amiben részt vesznek, illetve a neveket, a többi saját felépítés. Kezdjük mindjárt azzal a ténnyel, hogy a főszereplőnk családja:
- könyvben teljes, féltő, szigorúnak ható, de az egészről semmit sem sejtő
- filmben anyuka van csak, csonka család, aggódó anyuka, aki sejti, hogy baj van
Nem értem, miért kellett még ezt is átalakítani.
A főszereplő barátai:
- filmben a legjobb barátnő rivalizál Vee-vel, lenézi,...
- könyvben is van egy kis rivalizálás, de szinte észrevehetetlen és kevésbé tűnik lekezelőnek, más az egész lány viselkedése, személyisége
A próbák:
- könyvben a beugró feladat inkább csínyként hat, majd elkezd durvulni, de a végkifejletig nem akkora durranás
- a filmben már az első feladat más, majd sorra az egész, s végül a vége is totálisan egyedi
    Azt kell mondanom, a film egyáltalán nem könyv hű és, aki szeretné egyik verzió után a másikat megnézni, ne úgy kezelje, mintha összetartoznának, mert akkora extra méretű csalódásban lesz része.
Pozitívum a filmhez: Ian karakterét játszó színészt nagyon szeretem, jól játszotta a rá osztott szerepet és még cuki is. *.*
Pozitívum a könyvhöz: Élvezhetőbbek voltak a próbák, kreatívabb kitalációk voltak.
Megjelenések: könyv itthon 2016-ban, film szintén 2016-ban


John Green: Papírvárosok
    Nagyon nagyon sokan olvasták már ismeretségi körömben ezt a könyvet, aki pedig (még) nem, az a filmnek adott egy esélyt. John Green neve sokunk számára nem ismeretlen, a számtalan pozitív visszhang pedig, ami a regényeit övezte meggyőzött, hogy nekem bizony el kell olvasnom legalább egy művét.
Természetesen, ha már alkottak belőle filmet, akkor azt is megnéztem, így került az itthon 2015-ben megjelent könyv, majd szintén abban az évben filmvászonra került film a szabadidős tevékenységeim közé.
    Úgy gondolom, vannak olyan élmények, amikben nem kell feltétlenül követni a csordaszellemet, s ez a regény is éppen ezt a meglátásom támasztotta alá. Egyetlen percig sem vonom kétségbe az író tehetségét, van benne kreativitás és széles skálán mozog a fantáziája is. Plusz, ha arra próbálta rávenni az olvasót, hogy szétidegelve, gondolatban a főszereplő lányt többször tarkón csapva bújja a lapokat, akkor remek munkát végzett, le a kalappal. Más esetben ez volt élete leggázabb húzása. 
Margot mindenki isteníti, ő a nagy vad kalandor, aki eltűnik napokra, fura dolgokat csinál és nem mellesleg még csinos is, tehát egyértelműen a suli első számú lánya. Nekem már itt unszimpatikus volt a hölgyemény, de kíváncsi voltam, mit lehet még kihozni belőle, ezért sem akartam elítélni ideje korán. Tulajdonképpen, simán megtehettem volna. Margo egy figyelemre éhes, meggondolatlan, érzéketlen "begombázott" személyiség, néha tényleg eszembe jutott, szedhet valamit, mert annyira irreális dolgokat tett vagy mondott, ami erre engedett következtetni vagy egyszerűen alapból is zakkant. S mindeközben az egész suli odáig van érte, nem beszélve Quentinről, akinek a nagy szerelme, ezt kár lenne tagadni. Ezért lelkes kiskutyaként követi mindenfelé, ha eltűnik, megy utána, stb... Még az első éjszakai csavargásuk tetszett is, érdekes volt a fura lány,  meg a visszafogott srác közös kis kiruccanása, még ha nem is volt logika minden tettükben, de ártatlannak ható cselszövéseikben volt kreatív gondolat. Nagyjából itt indultunk el abba az irányba, ahonnan csak az éltetett, hogy a könyv lapjait számolhattam visszafelé. A filmben némi hátránnyal indult a dolog, de ott azért a látvány meg a sűrítés miatt kicsit tovább bírtam.
    Nem merem ajánlani senkinek. Rég írtam már ilyet, de ez őszintén igaz. A film látványra megvan, s tulajdonképpen pont abban különbözik a könyvtől, amiben nem kellett volna neki, ellenben szerintem emészthetőbb az egész, mint a papírformában. Utóbbi sem teljesen lehetetlen küldetés, ám első John Green könyvként lehet a továbbiaktól kissé elveszi az olvasó kedvét. Én beterveztem a Csillagainkban a hiba c. kötetét még régebben, ám most csöppet elbizonytalanított. Azért szerintem egy esélyt adok neki, mivel azoknak, akiknek ez kevésbé tetszett a Papírvárosok, a Csillagainkban a hibát jobbra értékelték. Ti mit gondoltok róla, akik már olvastátok vagy netán várólistára tettétek? Akik csak a filmet látták, azoktól is jöhet vélemény bátran. :)

    Nos, ez lenne az én hármas listám azokról a párosokról, akikkel összehozott a sors néhány órányi szórakozás reményében. A tapasztalatom továbbra is ugyanaz, amit már a Harry Pottereknél is leszűrtem, a könyvekből táplálkozó filmek, s azok rendezői, nem kedvelik túlzottan az eredeti formát. Csupán azt nem értem, miért kell ennyire átformálni valamit, hogy a végén már szinte rám sem ismersz az "eredetire". Ez gáz.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

© Agata dla WioskaSzablonów | Technologia blogger. | Freepik FlatIcon