Új szösszenet

Sziasztok!

Egy olyan apróbb művet hoztam nektek, ami hirtelen érzelmi kitörésem eredménye. Nem novella, nem is egyperces, ezért kapta meg a "szösszenet" kategóriát helyéül, amibe szerintem maximálisan beleillik. Lehet, hogy furcsa, lehet, hogy nem épp a legjobb művem, de nekem jól esett kiadni magamból ebben a formában, ami a lelkem nyomta, tehát megosztom veletek is, hátha más is gondolkodott már hasonlóan erről.

Kísér(t)ve

Meg kell tenni.
            Csak egy lépés a kékség felé, csak egy pont, egy apró homokszem, s közelebb érsz a célhoz.
Annyiszor hallgattad szüntelen a környezettől, nem védheted meg a miérted, a hogyanod, s nem dönthetsz arról kivel, miért vagy épp mikor.
Nincs lehetőséget befolyásolni a miket a mikorokat, se a holt, de ugyancsak esélyed sincs átírni a mivelt és a kihezt. Vagy mégis?
            Sziklás partot ér a talpad, egyetlen talajon csúszik kiszáradt bőröd a hűsítő mélység felé.
Azt mondták neked, a válasz önmagadban rejlik, de a kérdésekkel óvatosan kell bánni, mert a felelet ritka, tanácsadásban gyatra és egyébként is hallgass a szíved helyett másokra, az igazság úgyis Odaát van.
Ők egyébként is jobban tudják, mit akarsz az életedtől, merre haladj az úton, sőt, igazából azt is pontosan tudják, eredetileg melyiken kellett volna elindulnod, de már mindegy, a meglévő elemekből is építenek neked egy sokkal jobb világot. Az ő világukat.
            Megállsz a peremen, lepillantasz a végtelen szabadságra és mélyen beszívod a sós levegő édes illatát.
Tudtad, hogy valójában az emberek cselekedeteit és gondolatait majdnem teljességében a környezete hatása formálja meg? Nincs szabad akarat, nincs önös érdekű döntés, nincs semmi, ami az önállóságunkat bizonyítaná, hiszen bármi, amit csak teszel visszavezethető egyetlen vagy akár egy csoportnyi emberhez, akik magukat barátaidnak vagy rokonoknak nevezik magukat. Soha semmi sem egyedüli döntésed, nincs beleszólásod abba, mit tegyél vagy, mit ne, mert bárhogyan is legyen, tudat alatt ott áll melletted a Tanács, aki ítél, bírál, s pálcát is tör feletted, ha kell. Ha nem.
            Vonz a mélység, csak még egy kicsit előre, lábujjaid begörbítve, kapaszkodva egyensúlyozol a peremen.
Mindent megtehetsz, csak akarni kell. Ez egy nagy igazság, ha eléggé akarják mások, természetesen meg fog történni, meg fogod tenni, el fogod hinni és nem utolsó sorban, be is fogod látni. Mert ez egy újabb bizonyítéka annak, hogy az ember sosem lehet szabad. Láncra verve, mások által őrizve, s vezetve éli le életét totyogástól a csoszogásig, sosem magára maradva, még a legnagyobb magányban sem. Ez vajon egy cél? Egy olyan irány az életben, ami tanít, elvesz, ad, majd követeli vissza. Aztán az életed végén, a sírod felett nézik a neved a fejfán és felsorolják, mennyi mindent elértél az életben, s mégis hibákkal együtt tökéletlenítetted magad el.
            Két karod kitárod, leengeded, majd ismét kitárod, mintha szárnyalnál, pedig csak a döntő pillanatra vársz. Hátulról érkezik a segítség, szellő képében, meginogsz, de nem, nem ő dönti el, ma nem.
Szembeszállsz, lázadsz, utat törsz, de elbuksz. Esélyed sincs a jövődre, mert mire észbe kapsz, már olyan rég ebben élsz, hogy a hiánya jobban fáj, mint a talpadba fúródó szilánkok.
Üresnek érzed magad, meginogsz és összeomlasz, míg a végén már önmagad lélegző roncsa vagy. S mindez miért? Mert bár te nem látod, mégis valaki pontosan ezt várja el tőled.
            A szél megáll, az idő lefagy, de a vonzó mély kékség hullámai rendületlenül nyaldossák a vízből kitüremkedő aprónak látszó sziklákat. Innen fentről csak azt látod, nincs több szabály, nincsenek mások, elengeded hát az utolsó támaszt és mosolyogva zuhansz a tudatlan szabadság felé.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

© Agata dla WioskaSzablonów | Technologia blogger. | Freepik FlatIcon