Félhold - 4. fejezet

Íme a lezárás. Magam sem tudom, anno miért éppen így alakítottam mindent, de biztos meg volt az oka. További jó olvasást kívánok hozzá! :)

________________________________________________________________________

 Négy

   Nem tudom meddig sírhattam, de a patak szép lassan apadni kezdett. Szipogva álltam fel és kerestem zsebkendőt. Túl sok dolog kavargott bennem, ami hatalmas feszültséget szült, nem csodálom, hogy ennek ez lett a vége. 
Készítettem magamnak citromos teát és visszacsoszogtam a szobámba. Leültem az ablak elé és kifelé bámultam. Nagyon nagy késztetést éreztem rá, hogy felöltözzek és kimenjek az erdőbe, de a belső hang most egyértelműen lebeszélt erről. Túl sok jó érvet sorakoztatott fel amiért inkább a távolról figyelést választottam. 
Ismét órákat ücsörögtem ott, egyenesen előre nézve. Gondolatban több tucatszor bejártam az erdőt, a tengerpartig és vissza, de ez így mégsem volt olyan, mint az igazi.
Sóhajtva emelkedtem fel és tettem le az üres bögrét az asztalra. El kellett terelnem valamivel a gondolataimat. A könyvespolc felé néztem, de az olvasás most nem lett volna elég. A laptopom még mindig a földön hevert. Leültem mellé, hátamat az ágynak támasztottam és az ölembe vettem. Felnyitottam és rákattintottam az „Új üzenet” feliratra.
 
Sziasztok,
már csak 1 nap van az indulásig, gondoltam azért mégis kíváncsiak vagytok a hogylétemre. Tegnap csúnyán elkapott az eső, kicsit meg is fáztam, de nem vészes, nyugi. Örülök, hogy otthon minden rendben, itt is elmegy minden. Igazából túl sokat most nem tudok írni, mert megint szobafogságra ítéltettem.
Majd találkozunk!
Nora

    Nem sikerült valami tartalmas levélre, pedig vagy másfél órát szenvedtem vele. Ez sem volt elég figyelem elterelő. Letettem magam mellé és hátradöntöttem a fejem. A plafont bámultam. Kerestem rajta valami érdekeset, valamit ami leköthetné a figyelmem: nem találtam. Felmásztam az ágyra és hasra fordultam. Arcomat belefúrtam a párnába és aludni próbáltam. A megfázás annyi energiát vesz ki belőlem, hogy ez sikerült is, nem kevés szenvedés után. Mikor felébredtem a Nap már lenyugvóban volt, a hold pedig halványan ugyan, de helyét elfoglalva várta a sötétséget. Mozdulatlanul feküdtem még egy ideig, megvártam amíg a Nap eltűnik, és előbukkannak rejtekükből az első csillagok. Itt tartózkodásom alatt még egyszer sem láttam ilyen tiszta, felhőtlen eget. Az ablakhoz sétáltam és kicsit kinyitottam. Lágy szellő fújdogált, kellemes idő volt kint. Milyen jó lenne most sétálni...
Lassan lépkedtem lefelé, nem találtam okot a sietségre.
- Felébredtél? - pillantott rám Charlie, mikor beléptem a konyhába. A tűzhelynél álldogált egy serpenyővel a kezében. - Máris kész a vacsora.
- Nem igazán vagyok éhes.
- Pedig enned kéne. Erőre kapnál tőle. - Amikor ellépett láttam, hogy rántotta készülődik az edényben. Ha érezném az illatát biztos hagynám magam meggyőzni pár falatra.
- Csak teáért jöttem - lengettem meg a sárga színű bögrémet. A pulthoz léptem és összeszedtem a hozzávalókat.
- Pihenj sokat, talán reggelre jobban leszel - Átszedte a rántottát egy tányérra és leült az asztalhoz.
- Igyekszem - mosoly félét próbáltam az arcomra erőltetni, de inkább hasonlíthatott egy grimaszhoz. - Jó étvágyat! - Tettem még hozzá mielőtt visszaindultam volna az ideiglenes kis birodalmamba.
Letettem a bögrét és kimentem a fürdőbe. Meleg zuhany, az kell nekem. Megint remegni kezdtem, ismét belázasodtam. Magamra kaptam a legmelegebb pizsamát amit magammal hoztam és visszacsoszogtam. 
Amikor becsuktam az ajtót és megfordultam a meglepettségtől hátratántorodtam. Szóhoz sem jutottam csak bámultam az alakot az ágyamon. Ő engem nézett mintha legalábbis én törtem volna be a szobájába.
- Remélem nem haragszol - emelkedett fel. - Csak gondoltam megnézem hogy vagy.
- Hogy jöttél be? - Tekintetével az ablakra mutatott. - Bemásztál?
- Mivel az ajtón nem lehet, így találtam egy másik megoldást. - Közelebb lépett hozzám. 
Megint csak egy egyszerű nadrág volt rajta, a felsőtestén minden izmot és kockát jól ki tudtam venni, ha jobban megerőltetem magam, simán megszámolhattam volna mindet. Én is léptem feléje és nagyot nyeltem. 
Nem tudtam levenni róla a szemem, a tekintete rabul ejtette az enyémet. Megállt előttem. Ujjaim megérintették a karját ami még most is forró volt, talán még jobban, mint az enyém. Tekintetem követte az ujjaimat, ahogy azok felfelé haladtak, pontról pontra megérintve a bőrét egészen a nyakáig. Felnéztem egyenesen a szemébe ami olyan sötét volt, mint a kinti éjszaka. A szívverésem felgyorsult, a légzésem akadozott.
- Nem hagyhattam, hogy csak úgy elmenj - suttogta és kezét a derekamra tette, közelebb húzott magához. Egymáshoz simultunk, arcát az enyémhez közelítette. 
Ez most nem álom, tényleg megtörténik és nem fog megszakadni, nem fogok felébredni!
Ajkai finoman érintették az enyémet, remegtem, de már nem a láztól hanem a vágytól, hogy még többet kaphassak belőle. Gyengéden csókolt, lágyan, mégis éreztem mögötte az igazi szándékot, ugyanazt akarta, mint én, de küzdött még ellene. 
Végül csalódottan nyögtem fel, mikor lassan elváltunk, ellépett tőlem. Óvatosan kinyitottam a szemem, valószínűleg sikítottam volna, ha nem látom ott előttem, arcára kiülő belső harcával és a tudattal, hogy ez bizony egy nagyon nagy hiba volt. Tekintete mindent elárult, mégsem tudtam osztozni az érzéseivel. Heves szívdobogásom fülemben dübörgött, miközben levegővételem normalizálására koncentráltam.
- Mennem kell - szólalt meg alig hallhatóan.
- Ne menj még, maradj! - néztem rá könyörgően, és megfogtam a kezét. - Kérlek...
- Ez nem helyes, Eleanor. - Megsimogatta az arcom. - Nem szabadna itt lennem, veled.
- Senki sem tilthatja meg, csak ha Te is úgy akarod! - vágtam rá azonnal. Elfordultam tőle és a padlót bámultam magam előtt. Igaza van, de ezt nem akarom beismerni, még magamnak sem.
- Az egyezség... - kezdte.
- Az egyezség még évszázadokkal ezelőtt köttetett! Ki gondolta akkor, hogy ez is megtörténhet?! - már majdnem kiabáltam. Ekkor eszembe jutott Charlie és lejjebb vettem a hangerőm. - Kifogásokat könnyű keresni! Ha ennyire akarsz, menj csak! 
Nem fordultam meg, nem mertem rá nézni. A könnyeim újra eleredtek, és eszembe se jutott, hogy megállítsam. Jacob lépteit hallottam, tudtam, hogy pillanatokon belül kisétál az életemből és ez a tudat olyan fájdalmat okozott a szívemben amit nem voltam képes elviselni. A lábaim feladták és összecsuklottak, a világ forogni kezdett körülöttem aztán a következő percben elsötétült minden.
    Amikor kinyitottam a szemem teljes sötétség volt a szobában. Kellett egy kis idő mire megszoktam és nagyjából láttam a tárgyakat.
- Felébredtél? Hála az égnek! - a hang irányába fordultam. Jacob körvonalai rajzolódtak ki, a fotelemben ült egészen idáig, mert most mellém lépett és leült az ágyam szélére. Megsimogatta a fejem és aggódva nézett rám. - Hirtelen összeestél, alig tudtalak elkapni. Hogy érzed magad? - Remekül - suttogtam mivel egy hang sem jött ki a torkomon. - Nem adnál egy pohár vizet? - mutattam az asztalon lévő kancsó felé. Talpra ugrott és máris odament érte. - Köszönöm - A fejem még mindig fájt és kicsit szédelegtem, de fel tudtam ülni. Ittam egy keveset, ez azért sokat segített. - Azt hittem elmentél. - Szerinted képes lennék itthagyni téged ilyen állapotban? - kérdezte teljes felháborodásal.- Addig el sem mozdulok innen amíg nem leszel jobban. - Ez igazán rendes tőled, de mi állítólag el vagyunk tiltva egymástól. - Néztem keményen a szemébe. -  Legalábbis eddig ezt mondtad. - Kérlek Eleanor, ne nehezítsd meg. - Utállak! - mondtam hirtelen és hozzá bújtam. - Méghogy én nehezítem meg? Azért te se vagy semmi. Kérdőn nézett rám, aztán elmosolyodott és magához ölelt. Az összes fájdalmam elmúlt, csak a belőle áradó megnyugtató melegséget éreztem, bőre forrónak tűnt, mégsem égetett. - Itt maradsz? - néztem fel rá kérlelően. - Csak egy kicsit - homlokon csókolt és mélyen a szemembe nézett. Még soha nem éreztem magam ennyire boldognak, mint most. Akármennyire is reménykedtem ez a pillanat sem tarthatott örökké, az idő haladt tovább, az óra ketyegett és már előre féltem a pillanattól amikor el kell válnunk. 
Lehunytam a szemem és hallgattam a szívverését. Némaságba burkolóztunk és csak élveztük ezt a kis időt amit a sors nekünk szánt.
     Az óra élesen csörögni kezdett. Fel sem tűnt, hogy elaludtam volna. Mocorgást éreztem magam mellől és a zaj megszűnt.
- Jó reggelt - Apró csókot lehelt az arcomra. - Már ennyi az idő? - álmosan pislogva néztem az órára. 
Az ágyamon feküdtem, mellettem Jacob és szorosan magához ölelt. Így már érthető, hogy megtalált az álom, de jobban örültem volna, ha most az egyszer elkerül. Lentről motoszkálás hallatszott, Charlie is ébren van. - Nem akartalak magadra hagyni amíg alszol, az aljas dolog lett volna tőlem. - Felült és nagyot nyújtózott. - Viszont ha most nem indulok el, fel fog tűnni, hogy eltűntem. És Charlie-val sem szeretnék összefutni. - Majd elbújtatlak - ültem fel én is, odamásztam hozzá, majd hátulról átöleltem. Gonosz pillantást küldött felém és hátranyúlt, hogy megcsiklandozza az oldalamat. 
Az az egyik legérzékenyebb pontom így egyből elengedtem és nevetve hátradőltem. 
- Hé, ez egyáltalán nem fair! - Belecsíptem a karjába, de ő csak jót mulatott a próbálkozásomon. 
Miután az ezer-akárhányadik bosszúm is kudarcba fulladt feladtam. 
 - Béke? - Felé nyújtottam a kezem, de ő félrelökte, hozzám hajolt és ajkát az enyémhez érintette. Nem olyan óvatosan, mint először, sokkal határozottabb volt, hiszen már tisztában volt, hogy ezen a téren teljes az egyetértés közöttünk. - Most már tényleg mennem kell - Felállt mellőlem, mielőtt meggondolta volna magát, de a kezemet el nem eresztve vonszolt magával az ablakhoz.- Ígérd meg, hogy mielőbb vissza jössz. - Megígérem - néztem teljes határozottsággal a szemébe - De Te is ígérd meg, hogy várni fogsz rám. - A szavamat adom - Egy kézzel kinyitotta az ablakot. Visszafordult hozzám és ismét megcsókolt . - Jó utat Eleanor. Vigyázz magadra! - Ég veled, Jacob! - Nem akaródzott elengednem, de tudtam, hogy muszáj. Mikor kiugrott egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Utána néztem és mikor láttam nincs semmi baja kifújtam a bennrekedt levegőt. Intett én pedig visszaintegettem. Addig figyeltem amíg el nem tűnt a fák között. Már most hiányzik!

     A ruháim szanaszét hevertek a szobában, a pakolásról teljesen megfeledkeztem. Az idő szorított, nem törődtem hát vele, hogy mit hogyan dobálok be a bőröndbe, csak benne legyen. A laptopom a hátizsákomba dobtam és már csak a rajtam lévő pizsamát kellett beletuszkolnom a csomagomba. Kirohantam a fürdőbe és egy fél perces zuhanyt vettem tervbe. Épp kifelé száguldottam amikor Charlie jelent meg a szobám előtt.
- Azt hittem még alszol. Túl nagy volt a csend.
- Ó nem, már fent vagyok egy ideje. Máris kész leszek. - Kikerültem és visszarohantam. A bőrönd cipzárjával szenvedtem egy ideig, de a csatát megnyertem. Az élet egyik nagy általánossága, hogy az ember hiába indul el félig üres bőrönddel, amikor hazamegy úgyis dugig lesz, ha tett még bele valami pluszt, ha nem.
Charlie nagyon segítőkész volt, egymaga cipelte a nehéz táskát. Nem csodálkoztam volna, ha a kocsi eleje megemelkedik amikor a csomagtartóba tette.
- Indulhatunk? - pillantott rám a válla felett. 
Habozva toporogtam. Visszanéztem a házra és összeszorult a szívem. Már értem Alice mért szereti annyira ezt a helyet. Remélem nem kell sokáig várnom, hogy hosszabb időre ide költözhessünk. Az még úgy, ha jól számolom, cirka hatvan év... Csodás!
- Persze - Felsóhajtottam és elfoglaltam az anyósülést.
    Amikor kiértünk Forksból már ösztönösen a kis erdei ösvényt kerestem, a sírás fojtogatott, de nem ejthettem egy árva könnyet sem. Erősen szorítottam a hátizsákom, mintha ez bármit is segítene azon az égető fájdalmon amit belül érzek. 
Jacob, vajon tényleg viszont látlak még valaha? 
Egész úton a tájat bámultam. Nem voltam képes egy szót is kinyögni, és most az egyszer örültem neki, hogy Charlie sem a szavak embere. Az út még így is túlságosan is rövidnek tűnt. Mire feleszméltem már a reptér körvonalai rajzolódtak ki előttünk. 
Viszonylag hamar találtunk parkolóhelyet és a megfelelő beszállási kaput is szinte az orrunk elé tették.
- Köszönök mindent, Mr. Swan - öleltem meg búcsúzóul. Ha csak sejtené, hogy az egyetlen unokájának érzelmi kitörésének esett áldozatul, biztos vagyok benne, hogy szorosabb ölelésben részesített volna. Bárcsak elmondhatnám neki, mennyire örülök, amiért megismerhettem, hogy befogadott és milyen sokat köszönhetek neki.
- Szóra sem érdemes. Örültem a társaságnak. - Őszinte mosolyától szívem még inkább összefacsarodott. - Mond meg Bellának, hogy ő is meglátogathatna egyszer.
- Ígérem, átadom - erőltettem én is mosolyt az arcomra, habár még mindig könnyeimmel küszködtem.
-Viszlát, Nora - köszönt el, majd hátrébb lépett, hogy elengedje a többi beszállni készülő utast.
-Viszlát, Mr. Swan - Egyetlen intésre emeltem fel a kezem, arcomra festett mosollyal, belül zokogva és a kapu felé fordultam. Az első lépés mindig a legnehezebb, már értem, miért mondják ezt.
Mikor megmutattam a jegyemet a stewardess egy papírt adott a kezembe.
- Ezt neked küldték - Meglepetten forgattam a lapot.Nem haboztam sokáig, kinyitottam.

Várni foglak.

     A szívem egy őrült nagyot dobbant, a szememből pedig záporozni kezdet a könnyek. Megfordultam és körbenéztem. Charlie kicsit hátrébb állt, az utasok mögött. Nem láthatta, hogy sírok, de én most nem is őt kerestem. Tekintetemet többször is végighordoztam a tömegen, de nem láttam őt, nem láttam Jacobot.
- Elnézést, de hamarosan befejezzük a beszállást - érintette meg a vállam a stewardess.
- Csak egy pillanat - Lehetetlennek hittem, hogy nincs már itt. Éreztem, hogy figyel, de bármennyire is kerestem sehol sem láttam. 
Végül a pulóverem ujjával törölgetve a sós víz áztatta arcom fordultam meg és elindultam befelé.
- Várj csak - állított meg a stewardess. - Nem neked integetnek ott?
Megpördültem. Szoborrá dermedve néztem egyenesen Jacob szemébe. Ajkai megremegtek és beszédre nyíltak. Némán, csak egyetlen szót suttogtak: „szeretlek”
Ujjaimat számhoz érintettem és egy csókot küldtem felé, miközben az előbb már elapadt könnyeim újra feltörtek, sokkal erősebben. Zokogva fordultam meg és lépkedtem előre. Többször is megfordult a fejemben, hogy visszarohanok és nem megyek el a géppel, de nem tehettem. Nem csak az egyezséget taposnám porba, de olyan lavinát indítanék meg ami nem csak minket rázna meg.... így ami történt csak a mi titkunk marad... az utolsó reményünk, az életünk...

VÉGE
De csak az első résznek... ;-) 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

© Agata dla WioskaSzablonów | Technologia blogger. | Freepik FlatIcon