Félhold - 2. fejezet

A folytatás... :)

________________________________________________________________________

Kettő


    Szerencsére Charlie helyett csak egy rövid üzenet fogadott az asztalon.
 
Átugrottam Billyhez, későn jövök. Charlie

     Köszönöm! Ezzel megmenekültem egy kínos magyarázkodástól. Felmentem lezuhanyozni és mire végeztem rájöttem, hogy ez a kis futás csak jót tett nekem. Az étvágyam is megjött és fáradtabbnak érzem magam, így az éjszakát is kevesebb virrasztással vészelhetem át. Elhasaltam az ágyon és becsukott szemmel magam elé képzeltem a tisztást, a csillogást és a meleget árasztó napfényt. Külső szemmel láttam magam amint hófehér ruhában lépkedek a bokámat finoman simogató fűszálak között, arcomat az ég felé tartva szívom be az energiát és a határtalan boldogságot. Széttártam a karom és körbeforogtam, akár több tucatszor is, mégsem szédültem. A szél körülzárt és egyensúlyban tartott. Biztonságban éreztem magam. Aztán szép lassan elsodort magával, és én, mint valami könnyű pihe repültem a szárnyakkal amiket adott. A szél szép lassan elcsendesedett, visszahúzódott rejtekébe, magával víve a szárnyaimat. Talpam alatt a homok, akár egy végeláthatatlan hosszú szőnyeg terült el, fülemben pedig a tenger moraja csengett. Mélyeket lélegeztem, a víz sós illata elárasztotta a belsőmet. A kékség felé lépkedtem, egyre beljebb és beljebb szeltem a vizet. Kétlem, hogy a valóságban ilyen messzire juthatnék anélkül, hogy el ne fogyna lábam alól a talaj. Amikor a hullámok arcomat simogatták megtorpantam.
     Nagyokat pislogva nyitottam ki a szemem és a felismeréstől egy sikkantás hagyta el ajkaimat. A képzelet aljas kis teremtény, könnyen ejti rabul a gyanútlan áldozatokat. Nem csoda, hogy ezt álmodtam, hiszen tényleg ott álltam a parton, egyenesen a tengerre nézve. Az egészet csak képzeltem? Hihetetlen! Vajon mióta álldogálhatok itt? Minden esetre jobb ha most elindulok vissza, ez az egész túl furcsa ahhoz, hogy tovább maradjak.
     A fák között valami megmozdult. Egyre idegesebb lettem ahogy ez többször ismétlődött és egyre közelebbről hallottam a neszeket. Az az idegen szag is itt terjengett a levegőben, de most nem volt hozzá elég kíváncsiságom, hogy utána eredjek. Az álmomban sokkal gyorsabban visszaértem a furgonhoz, most viszont órák óta itt bolyongok és azt se tudom merre kellene mennem. Legalább az eső nem esik. A fény a ritkásabb területeken át- áttör, de még így is félhomály uralkodik.
Pár fatörzzsel arrébb valami ismét megmozdult. Futásra emelem a lábam, de beleakad egy kiálló gyökérbe és egyenesen előre zuhanok. Kezemmel felfogom az esést, de horzsolások nélkül nem úsztam meg. A zaj közben egyre erősebb, elfutni már biztos nem tudok. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, és kihasználva remek atlétikai képességeimet a bűnös fa törzsébe kapaszkodom és felfelé mászom. Persze ehhez nem volt elég a puszta emberi képességeket igénybe venni, ilyenkor örülök, hogy már csak pár hónapom van hátra. Leülök az egyik vastagabb ágra és a sűrűn nőtt ágakból alkotott lomb rejtekéből bámulok lefelé.
Semmi. Öt teljes perce ülök néma csendben, az idegtől a gyomrom görcsbe rándulva, és egy nyamvadt vaddisznó sem járt erre ami kicsit is lenyugtathatna. Az is eszembe jutott, hogy ismét csak képzelődtem, és inkább leugrom és visszamegyek a kocsihoz amikor valami megfogja a karom. Nem, hogy sikítani, megmozdulni sem merek, csak ülök ott, mint egy kőszobor.
- Azt hitted elbújhatsz? - suttog a fülembe és a következő pillanatban már zuhanok is lefelé. Hangos puffanással érem el a földet, és csak nyöszörögni van erőm, minden tagomat átjárja az égető fájdalom.
Kopogás. Megdermedek. Eddig összeszorított szemem lassan kinyitom és bámulom a sötétséget magam alatt.
- Jól vagy? - hallom Charlie hangját miután kinyitotta az ajtót. Eltart pár percig mire rájövök mi is történt valójában. Közben odajön hozzám és leguggol mellém. - Nora?
- Azt... hiszem - óvatosan tápászkodom fel, leülök a földre és hátamat az ágynak támasztom.
- Mi történt? - Jól kivehető az aggodalom a hangjában.
- Leestem - végigtapogatom a homlokom. Egy púp kezdett el növekedni és ahogy jobban megnyomkodom felszisszenek. - De minden rendben. Bocsánat, hogy felkeltettem.
- Biztos, hogy minden oké? - tekintetével az arcom fürkészi. Félhomály van a szobában, valószínűleg négy-öt körül járhat az idő. Csak bólintok, mert igazán még én sem vagyok benne biztos. Felsegít a földről és hoz nekem egy pohár vizet az asztalról. Hálásan nézek rá amiért ilyen kedves és egyáltalán nem mérges a korai ébresztőért. Nem sokkal később magamra hagy, én pedig az ablakhoz sétálok, kitárom és kihajolok, hogy a korai hűs fuvallat enyhítsen valamennyit a fejem lüktetésén. Eddig is voltak különös álmaim, de a mostani azokon is magasan túltesz. Élethű volt, és felettébb félelmetes. Attól a hangtól még most is libabőrös lesz a kezem. Hiába súgja az eszem, hogy el kell kerülnöm az erdő azon részét, a belső hangocska csak még hangosabban kiabálja, hogy minél hamarabb újra vissza kell mennem oda. Még nem tudom kire hallgassak.
     A szombat reggelem viszonylag békésen telt. Charlie többször megkérdezte, hogy biztos ne maradjon inkább itthon velem a horgászás helyett, végül mégis lebeszélnem a túlzott aggódásról. Megtaláltam az első belső hasonlóságot. Délelőtt kitakarítottam a házat, ezzel próbálkoztam elterelni a gondolataimat az éjszakáról. Több-kevesebb sikerrel a tervem bevált, de ahogy a tennivalóm fogyott, úgy kúszott vissza az is.
     Az ebédlőasztalnál ültem. Ujjaimmal kopogtam rajta, másik kezemmel a térdemen doboltam ugyanazt az ütemet. Magam elé meredtem már ki tudja mióta. A fejemben viszont őrült csatát vívtam az eszem küzdött a belső hanggal. Egymásnak dobálták az érveket azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennem. Ennek eredményeképp a fejem már nem csak az egyre növekvő púptól fájt. És még azt mondják a túlzott gondolkodás nem árt!
Délutánig olyan szinten eluntam az életemet is, hogy már a ház teljes könyvállományát átrendeztem: először érdekességi sorrendben, aztán könyvcím szerint, végül az írók szerinti szétválogatásnál maradtam.
     Kint hétágra sütött a Nap, ilyen szép idő talán még nem is volt mióta idejöttem, én pedig bent kuksolok, mint szakadó esőkor. Annyi a különbség, hogy most... bevallom őszintén félek kimenni.
- Nem parázhatok ennyire! - ugrottam fel a kanapéról három dögunalmas film után. Felkaptam a dzsekim és beszálltam a furgonba. Figyelmeztettek, hogy a kocsi nem bír annyit, mint újkorában, mégis a maximumot próbáltam kipréselni belőle. Lekanyarodtam az erdei úton és nem törődve az ösvény minőségével tovább hajtottam ugyanazon sebességgel. A furgon egy hangos pukkanással megadta magát és egy kicsivel távolabb az előző napi „parkolónál” le is állt. Mérgesen csaptam a kormányra és pár sikertelen beindítás után kiugrottam belőle, gyalog kellett folytatnom az utam. Letértem az útról, be egyenesen a fák sűrűje felé. Olyan elszántság volt bennem, ami még a félelmemet is háttérbe szorította.
- Nincs itt semmi - nyugtattam magam. Egy ismerős, mégis idegen szag csapta meg az orrom. A belső hangocska ismét visítani kezdett, hogy kövessem és nem álltam ellen a kísértésnek. Lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el, de ha elszalasztanám az is felérne vele.
     Ahogy közeledtem a szag forrásához, lépteim zaja ösztönösen halkult. Az ügyességem került előtérbe, a macska hozzám képest elefánt lenne a porcelánboltban. 
A fák hirtelen ritkulni kezdtek és egy nyílt terülten találtam magam. Házakat pillantottam meg, többnyire fából. Kezdett derengeni amit Carlisle mondott egy La Push nevű helyről...
- Csak azt ne mondjátok, hogy ti nem érzitek! - hallottam meg egy hangot. Megálltam a legközelebbi fa mögött és hallgatóztam tovább. - Ez pont olyan büdös, mint Paul lába. - Hangosan felnevettek.
Előrébb merészkedtem amíg meg nem láttam őket. Hárman voltak. Alig néztek ki többnek tizennyolcnál, de belül éreztem, hogy ez a megállapítás korántsem igaz rájuk. Mindhárom srác egy szál nadrágban üldögélt két kidőlt fatörzsön és látszólag nagyon jól eltársalogtak, ugratták egymást. A gyomromban lévő görcs kicsit engedett, és az is megfordult a fejemben, hogy felfedjem magam előttük amikor az egyik megszólalt.
- Várjatok csak! - felemelte a fejét és beleszimatolt a levegőbe. Arcizmai megfeszültek. - Embry, igazad van.
A hang, olyan erősen markoltam meg a fatörzset, hogy a kérge recsegve adta meg magát csak szabaduljon a feszítő szorításomból. Még levegőt is elfelejtettem venni, a döbbenet földhöz szegezett.
„FUTÁS!!!” kiáltotta a belső hang, de a testem nem engedelmeskedett. Láttam ahogy felegyenesedik és elindul felém, de még mindig nem tudtam megfordulni és elrohanni. Lehetetlen, hogy ő az!
A lélegzetem hirtelen tért vissza. Reflex szerűen köhögni kezdtem ami nagy hiba volt. Mind a hárman megmerevedtek és felém fordultak. Ahogy a másik kettő is csatlakozott hozzá egy utolsó kísérletet tettem a mozgásra és nagyot rántottam a lábamon. A lendület miatt hátraestem, de legalább képes voltam felugrani és szaladni.
- Utána! - kiáltotta valamelyikük. Nem mertem hátra nézni, szaladtam előre amilyen gyorsan csak tudtam. 
Leírhatatlanul sokáig menekültem előlük, továbbra is kitartóan előre nézve, de a zajt amit keltettek végig hallottam. Éreztem ahogy az erő elhagyja a lábaimat, kénytelen voltam megállni. A döbbenet csak tovább fokozódott amikor a mellettem lévő fában felismertem az álmomban látottat. Nem akartam, hogy megismétlődjön ugyanaz, de az üldözőim már túl közel voltak ahhoz, hogy tovább bolyongjak. Ők biztosan jobban ismerik az erdőt, mint én, esélyem sincs. 
Felnéztem a sűrű lombra. Elkaptam egy kiálló részt és felkapaszkodtam rajta a legvastagabb ágig. Egyáltalán nem zavartatták magukat, akkor robajjal jöttek, mint egy tank. Amitől viszont majdnem elsikítottam magam: két irányból érkeztek, és pont Ő hiányzott közülük! 
Idegesen forgolódtam, de látni nem láttam. A két srác valamit mutogatott és együtt szaladtak tovább. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel mikor a szaguk elhalványult, már alig éreztem. Óvatosan másztam le a fáról, többször körbenéztem még.
- Ez meleg volt - dőltem a fatörzsnek. Mélyeket szippantottam a levegőből.
Valami megfogta a vállam. Elkerekedtem a szemeim, és sikításra nyitottam a szám, de mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkomon egy kéz tapadt rá.
- Azt hitted elbújhatsz? - suttogta a fülembe a hang. Szememből a könnyek egymás után folytak ki, egyre sűrűbben. Reszkettem a félelemtől. - Most véged, mocskos vérivó.
Mit mondott? A felismerés úgy hasított belém, ahogy még a fejem se tudott sajogni. Nagyot nyeltem és teljesen nekifeszültem az idegennek aztán rántottam egyet magamon, de túl erősen tartott ahhoz, hogy ennyivel szabadulhassak. Amennyire csak tudtam kinyitottam a szám és a kezébe haraptam. Ez jól érzékelhetően meglepte, ugyanis feljajdult és elkapta onnan a kezét, valamint a karom is gyengébben fogta. Egy nagyot rántottam a kezemen és azt is sikerült kiszabadítanom. Megfordultam, hogy szembenézzek vele. Hátráltam, ő pedig csak nézett rám.
- Tu...tudom...mi... vagy...te! - dadogtam.
- Örülök, hogy rájöttél - nézett rám. Szeme szikrázott a dühtől. Nem mozdult felém, talán azért, mert látta a hátam mögötti fát aminek egyenesen neki hátráltam. - Azt is tudod, hogy átlépted a határt, igaz?
- Gondoltam - próbáltam bátorságot erőltetni a hangomba. - Nem nagyon akarsz elengedni, igaz?
- Eltaláltad - vicsorogva tett egy lépést felém. Még mindig a sérült kezét tapogatta, ezek szerint nem kicsit sikerült megharapnom. Úgy kell neki!
- Pedig tényleg nem akartam rosszat - Ahogy ő közeledett, én úgy kerültem ki a fát és hátráltam tovább, megtartva a távolságot közöttünk.
- Létezel, ez pont elég.
- Hogy te milyen kedves vagy! - Morgás tört fel a mellkasából. - Jó bocs. Nagyon kedves vagy. Így már megfelel? - Nem válaszolt. Ez rossz jel.
- Mi a helyzet? - Hátam mögül léptek zaja, és fagallyak recsegése hallatszott. Most már tényleg nincs esélyem. - Segítsünk Jacob?
- El tudom....
- Jacob? - ragadtam le a nevénél. Ő lenne az? - Jacob Black?
- Honnan tudja ez a neved? - kérdezték kórusban a barátai. Ő csak nézett rám kérdőn. Még a mérge is elszállt.
- Ki vagy Te? - tette fel végül a kérdést.
- Szóval te vagy - Egy bizonyos fokig fellélegezhetek, másrészt viszont....
- Ki vagy Te? - ismételte meg kicsit ingerültebben.
- Eleanor Cullen Swan - böktem ki egy rövid hallgatás után.
- Már megint egy... - kezdte az egyik srác, de Jacob egy mozdulattal csendre intette. Megkövülten bámult rám. Azt hiszem felismerte bennem.
- Te... - kezdte, de kitaláltam mire gondol.
- Igen - bólintottam. Lehet, hogy ki kéne használnom a döbbent csendet és el kéne futnom?
A magasabbik fiú meglengette a lefagyott Jacob előtt a kezét. Ha nem figyelek eléggé észre se veszem a gyors mozdulatot amivel elkapta a karját. Gépiesen felé fordította a fejét, ám fél szemmel még mindig engem figyelt.
- Menjetek. Elintézem én. - Csak ennyit mondott. Elengedte, és ismét teljes figyelmét nekem szentelte.
- Gyere Embry - veregette vállon a másik a még mindig zavartan álldogáló fiút és elvonszolta, hogy kettesben maradhassak Jacobbal. 
Mért is nem örülök én ennek? A halvány remény továbbra is ott lebegett a fejem felett, hogy megúszom, de azért még nem voltam benne annyira biztos.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

© Agata dla WioskaSzablonów | Technologia blogger. | Freepik FlatIcon