Első negyedéves összegzés 2.

Sziasztok!

   Ígéretemhez hűen, megérkeztem a második felvonással, ahol a már megkezdett jó élménnyel zárult olvasmányaim listáját szeretném folytatni, illetve egy további posztban, megmutatnám nektek, melyek azok a könyvek, amikkel kevésbé, vagy egyáltalán nem voltam kibékülve.

Lássuk őket! :)



4*-ot érdemeltek tőlem:

   Boldogító lélegzet, egy szép sorozat lezárása, ami ráébresztett arra, mi nem tetszett annyira a 3 köteten át. Emma idegesítő karakter, akinek az élete rendeződni látszik, mégis önsajnálatba mélyül, vagy olyan meggondolatlanul cselekszik, aminek semmi értelme. Szerencsére ezt a problémát az írónő nagyon jól kompenzálta a gyönyörű leírásokkal, a szerelemmel, amire titkon mind vágyunk, az izgalommal, amitől akaratlanul is nekilódul az olvasó szíve és a számtalan feszült pillanat, amikor késztetést érzel, hogy a körmeid lerágd a fejlemények hatására. Szerintem ettől jó egy jó könyv, hogy mindezt bele tudja szőni a tehetséges írónője, akitől egyébként a jövőben nagyon szeretnék még olvasni majd.
   Cassia Leo nagyszerű írónő, az elképzelései magával ragadóak, a leírások, az érzések, minden átjött, amit csak leírt. Vagyis majdnem minden. Két nehéz sorsú fiatal találkozása, egy könyv, ami megváltoztatja az életüket, ez nagy vonalakban, leegyszerűsítve maga a könyv tartalma. 
Miközben olvastam, próbáltam néhol áthelyezni a valóságba, mert elhittem, hogy ilyesmi megtörténhet, ám esetenként, váratlanul, annyira elrugaszkodtunk a lehetségestől, hogy az szinte kiábrándított. Emiatt voltam bizonytalan az olvasás ideje alatt, nem tudtam, mit várjak még, mi az, amire nem készültem fel eléggé. Ezt valamelyest kompenzálta az írónő, de teljesen elnyomni nem tudta, holott az ilyesmi hatás az olvasóra, nem épp pozitív dolog. 
A legnagyobb problémám mégsem ez volt a könyvvel, mert ezt még megbocsátottam volna. A lezárás ellenben annyira csöpögősen rózsaszínre sikeredett, amivel szerintem romba döntötte, amit addig felépített. Persze, kell a "Happy End", nem vonom kétségbe a szükségességét, ám valahogy kevésbé érzem szükségét a "minden tökéletesen rendben van" felfogásnak. Mert nem, nincsen rendben, csak elindult a javulás felé. Számomra ez illúzióromboló volt kissé, ezért nem tudtam annyira örömömet lelni a Fekete doboz olvasásában.
   Richelle Mead Vámpírakadémia sorozatából 2 rész is befért ide, ami tekintve, hogy anno, annyira nem tetszett az első rész, elég nagy előrelépés. Újraolvastam az elsőt, majd folytattam, mert rájöttem, hogy akkor hiába voltam nagyobb rajongója a vámpíroknak, mégsem érdekelt igazán a könyv. A legnagyobb hibát akkor követtem el, mikor megnéztem a filmet, mert újabb x évig nem nyúltam a sorozatért, holott a rózsaszín cicoma ellenére, amit valami beteges elképzelés eredményezett, ez egy nagyon jó kis sorozat. Vonatkoztassatok el az első kötet új, hajmeresztő külsejétől, eszetekbe se jusson megnézni a filmet és szeressétek az egyedi elképzelésű vámpíros világot, ennyi kell ahhoz, hogy ti is élvezhessétek a részeket. Jó, igen, vannak benne borzasztóan elcsépelt, meg gagyi apróságok, de miben nincs? A nagy egészet kell nézni, mert az érzelmes, izgalmas, fordulatos és tök jó elképzelni, milyen lehet az életük. Oké, tudom, veszélyes, de mennyire jó már elrugaszkodni a valóságtól és belecsöppenni az izgalmas lehetőségek tárházába! Aztán, ha túl vagy az összes kötetén, egye fene, egy nevetés és komolytalannak titulált délután erejéig, elő lehet keresni a filmet is. De szigorúan a sorozat elolvasása után, különben piszkosul kiábrándítja az embert.
   A Csontlabirintus szerzője már bebizonyította nekem párszor, hogy őstehetség, kedvenceim közt tartom számon Percy Jackson sorozatát, meg a többit is, amivel a görög és a római istenek világába kalauzol el, modern stílusban. Ezért sem volt kérdés, hogy megnézem, mit tud még, így került a kezembe A 39 kulcs c. sorozatának első kötete. 
Be kell vallanom, kis csalódásként ért, hogy nem azt a színvonalat adta vissza, amit már megszoktam tőle, de izgalmakban itt sem volt hiány. Érdekes, hogy gyermek szereplőkkel dolgozik, mégis felnőtteknek fejtörést okozó problémákkal állítja szembe őket és az egész nem tűnik elfuseráltnak, hanem nagyszerű köntösbe képes burkolni az egészet. Tényleg élvezi az ember, mert valahogy mi is visszacsúszunk az időben, újra gyerekké válunk, miközben nem szakadunk el felnőtt mivoltunktól sem. Ami viszont fájdította a szívem ebben a bevezető kötetben, az a kapkodás. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nem jutott volna ideje kellően kifejteni, amit pedig igenis kellett volna. A címben szereplő labirintus például alig kapott szerepet, igen, jártunk ott, volt ez-az, amíg szereplően kutakodtak benne, de nem azon volt a hangsúly és ezért valamilyen hiányérzetre hajazó érzések maradtak bennem olvasás után. Annyira egyben volt minden, túlélték, mentek, megtalálták, nem volt benne akkora izgalom, mint amilyet már megszoktam tőle. Ezen kívül a szereplők korát én automatikusan felemeltem, tinédzserre és majdnem tinédzserre, mert így hitelesebbnek hatott az egész. Az ilyen apróságok miatt kevésbé tudott magával ragadni, ám ettől még élvezetes olvasmány volt.
   Betty Mahmudi története egyszerre szomorú, vérlázító és példamutató. Anyukám kedvenc könyvéről van szó egyébként. Eddig nem nagyon éreztem késztetést rá, hogy kezembe vegyem, a filmet anno láttam és ebben kimerült az érdeklődésem. Most viszont, ha jól emlékszem, egy kihíváshoz kellett elolvasnom, de jöhetett volna igazán előbb is! Megértem, miért kedvelik annyian, mert rengeteg érzelem lakozik benne, szinte már az elején tudod, hogy ez nem egy boldogságtól ragyogó alkotás. Van egy hangulata, egy mondanivalója és ettől egészen másféle élményt ad az olvasónak.
Tulajdonképpen nagyon szerethető, ha elvonatkoztatunk az olyan alap problémáktól, mint, amiért nekem sem lett a kedvencem. Betty már a legelején kifejti, hogy a férje furcsán viselkedik, néha agresszív és tulajdonképpen ő nem is akarja elvinni a lányát magával Iránba, mert pontosan tudta előre, hogy bajok lesznek. Ennek dacára otthagyott mindent az államokban és elmentek hárman a férje családjához. Már bocsánat, de szerintem mind tisztában vagyunk az ötlet rémességével. Nem szabadott volna ezt csinálnia, és akkor nem is lett volna baj. De ő lenyelt mindent, elmentek, meglett a baj és innentől egy anya küzdelméről olvashatunk, hogy visszakapja a lányát, és megmenekülhessenek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem könnyeztem meg, mert megható élményt volt. Mindent elviselt a lányáért, a veréseket, a bezártságot, sosem adta fel, nem menekült el nélküle, hanem kitartott. Sokan példát vehetnének róla. Tanult a hibájából, egy életre elég leckét kapott a sorstól. 
Megrázó olvasmány, amit érdemes elolvasni, a mondanivalója végett egészen biztosan. Betty ostobaságán pedig át kell lépni, mert a végén úgyis látszik, hányszor megbánta már a hiszékenységét. Ha nincs ez, egyébként nekem is sokkal jobban tetszett volna. Így viszont képtelen voltam teljességgel sajnálni és együttérezni vele, mert szerintem a legnagyobb hiba és az egész végkimenetel igenis az ő lelkén szárad. De el kell vonatkoztatni mindettől és a tartalmat magát kell összességében nézni, mert akkor látjuk igazán, mennyire jó könyv is ez.
   Mielőtt megismertelek, a könyv, ami a filmmel együtt annyi könnyet csalt ki belőlem, amennyit már régen nem sírtam el, mindezt egy nap alatt.
Azt kell mondanom, a sok könyv-film mellényúlás után, végre tényleg, majdnem pontosan vissza tudták adni a papírformába öntött érzelmeket a képernyőn is. Jó színészeket választottak, habár Louisa karakterét kicsit másképp képzeltem el. Ettől függetlenül hiteles alakítás volt, minden színész el lett találva a szerepére és majdnem minden úgy is történt, ahogyan azt olvasás közben elképzeltem.
Ha nem kellett volna a sorokat olvasnom, valószínűleg lehunytam volna a szemem és magam elé képzelem az eseményeket. Így is kicsit olyan volt, mintha éber álomban lennék. A leírások, a párbeszédek, minden megelevenedett előttem, magával ragadott és igen mély, kemény hatással volt rám. Egyszer azon kaptam magam, hogy mosolyog, aztán a következő pillanatban potyogtam a könnyeim. Nagyszerű történet, szomorú és egyszerre boldogsággal is elönt. Beszippantott az első oldalon és el sem engedett az utolsóig, így egy nap alatt végeztem vele. Aztán csak ültem, néztem a könyvet, s próbáltam megemészteni az egészet. Miközben zavartságomon át csak azt éreztem, nem lehet ennyi, nem lehet ezt lezártnak tekinteni, nem érhet véget az egész! Eláztattam a könyvet, mondanom sem kell, hiába kerestem elő a százas zsepit, kevés volt. Néha már a boldogságtól sírtam, majd megint elszomorodtam. Tiszta érzelmi hullámvasút az egész. Hogy lehet ezt kibírni anélkül, hogy eltörne a mécses?!
Valamiért mégsem tudtam rá maximum csillagot adni, magam sem értem, miért, pedig megérdemelhetné, ám valamiért négynél megálltam. Talán az, hogy Lou-val nem találtam meg annyira közös hangot, vagy az az űr, ami az utolsó oldal után maradt bennem, valószínűleg ezek miatt nem éreztem teljesnek az egészet. 
A folytatásnak ellenben mindenképp elő kellett kerülnie, lehetőleg minél hamarabb, ami össze is jött, de visszagondolva, hagynom kellett volna neki több időt. A második rész ugyanis ilyen szempontból, az elvárásaimat tekintve csalódás volt.
Louisa megpróbál tovább lépni, de már nem látom benne azt a lányt, aki az első részben volt. Inkább hasonlított két megtört szív találkozásából adódó romantikus regényre, mint a Mielőtt megismertelek folytatására. Csak annak köszönheti a 4 csillagot, hogy egy idő után megtanultam elvonatkoztatni tőle és külön próbáltam megszeretni a Miután elvesztettelek c. regényt. Itt kívülállóbbnak tekintettem magam, mint az elődjében, kevésbé ragadott magával és győzött meg, mégis sikerült megszeretnem. A Lily-s elképzelhető volt, William múltját ismerve abszolút belefért, hogy netán ilyesmi is történhet, mint egyik szál, jól elfért Lou talpra állása mellett.
Hiányérzetem maradt utána, hiányzott belőle valamit. Pontosabban valaki, mert ez már nem az a könyv, nem az a történet volt, amiért "kifosztottam zsepik terén egy boltot", hanem valami más. Will hiányzott belőle.
   Brent Weeks nevével nem most találkozom először. Anno elkezdtem olvasni az  első részét a sorozatának, de valamiért félbe hagytam, aztán elajándékoztam a kötetet és egészen idáig eszembe sem jutott, hogy újra nekifoghatnék. A könyvek között válogatva azonban rá kellett jönnöm, tulajdonképpen tetszett a történet, csak akkoriban nem épp erre vágytam. Most viszont bevezetéstől haladva terveim közé emeltem a sorozat elolvasását. A kezdetek már pozitív megerősítést is adtak, rövidke előzményekbe csöppentem, amikben volt izgalom és szerintem kellett is ez az elejére, hogy utána tisztábban láthassak ezt-azt. Már várom, mikor jutok el a folytatáshoz. 
   Jane Austen, ez a nő egy zseni! Olyasmit tud alkotni, amit képtelenség nem kedvelni. Az általa vázolt világ, a szerelmek, a bonyodalmak, egyszerűen lenyűgözőek. Annyira szeretem olvasgatnia  műveit. Na, meg nézni őket! Az Értelem és érzelem c. filmet Alan Rickmannel például már rongyosra néztem, csak valamiért a könyvvel való kapcsolatomat nem ápoltam túlzottan sikeresen. Idén azonban változtattam ezen, végre elejétől a végéig elolvastam a történetet, miközben fejben ott volt minden jelenet képekben, rövidke részletekben, minden megelevenedett előttem. 
Ami viszont nem tetszett annyira, az a semmiről szóló párbeszédek tömkelege, a folytonos, hosszas körülírások, egy bizonyos pont után, nem kellett volna túlragozni. Ilyenkor letettem a könyvet, ittam egy pohár vizet/kakaót, megszeretgettem a kutyám vagy elintéztem valami röpke tennivalómat, majd ismét leültem és folytattam. A legjobban ez lepett meg, hogy ilyen könnyen le tudtam tenni, miközben pontosan tudtam, hogy végig fogom olvasni, mert érdekel. Talán így, darabokba szedve könnyebben emészthetővé vált, mintha együltében végigolvastam volna. 
Azt szeretem Jane Austenban, hogy képes elvarázsolni, hitelesebben átadni az akkori világot, közelebb hozni olvasóihoz az egészet, mintha mi is részesei lennénk a történéseknek. Ott lennénk a szalonokban, ahol a társaság kártyázik, miközben kínos beszélgetések folynak a háttérben. Vagy a dombon sétálnánk, körbenéznénk a gyönyörű tájon és elvinné kalapunkat a feltámadó szél. Ez a tehetség, az ő különlegessége teszi olyan naggyá a műveit.
   Rubin pöttyös könyvben ritkán csalódom, a Stage Dive 2. része sem lehetett ez alól kivétel. Vicces, romantikus, pontosan olyan, amilyennek egy könnyed kikapcsolódáshoz való könyvet keresel. Az, hogy a főszereplő túlontúl hangsúlyozva tökéletes külsejű, a lány pedig elesett és lovagi segítségre szorul, csak egy kis sablon, ami köré jó kis keretet alkottak. El kell engedni az ilyen formaságokat és bele kell merülni az édes tudatlanságba, ahol nem kell agyalni, nem kell gondolkodni, mindent csak hagyni kell megtörténni. A Play - Futam c. könyv pontosan ilyen.
   Gena Showalter Atlantisz c. könyvében egyedi alaptörténet, egy nem tökéletes nő és egy tipikusan tökéletes férfi találkozása érvényesül. Ez a trió szerintem így alkotott tökéletes harmóniát, ahogyan voltak. Nem kellett belőlük sem több, sem kevesebb. Mosolygásra késztetett, megragadta a figyelmem és kisebb szünetekkel fenn is tudta tartani azt. Ami a legjobban megfogott az a világelképzelés, a fajok, a kidolgozottság, a konfliktusok és az, hogy ebben az egészbe kvázi láttam magam beleolvadni. Részt tudtam venni benne, ott voltam és láttam, amit ők. Ettől igazán ütős egy könyv, ettől ragad meg és nem ereszt. 
Aztán erre a nagy örömre jött a hidegzuhany. A két főszereplő kapcsolata nem volt kidolgozva, nem tudtam velük dűlőre jutni, s mindezeket tetőzte az Alex-féle téboly, ami már csak hab volt a tortán. Ez nem romantikus, sehol sem volt benne az a romantika, amire számítottam. Milyen már az, hogy meg akarok öni valakit, aztán inkább lekapom egy csókra, meg a többire is majdnem, de azt sem tudom, ki az, micsoda vagy épp milyen ember akarna lenni, viszont én már fülig szerelmes vagyok belé?! Ez minden csak nem romantika. Elnagyolt összecsapott munka lett az egészből, amit szerencsésen tudott menteni az alapötlettel és azzal a néhány aprósággal, ami miatt végül mégis megállapítottam, hogy ugyan egyszeri olvasmánynak ment csak el, mégis tetszett.


S a java még hátravan! :D A harmadik, egyben befejező bejegyzésemben jönnek a kevésbé szimpatikus olvasmányaim, nekik úgy gondoltam, kijár egy saját, külön rész. Hamarosan érkeznek! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

© Agata dla WioskaSzablonów | Technologia blogger. | Freepik FlatIcon